Mozaik a családom

Ha sorra vesszük a családon belüli szerepeket, az anyaszerep az, amit mindig is a legnagyobb misztikum övezett. Az „anya csak egy van” vagy az „anya, aki mindig biztos” típusú közhelyek is azt sugallják, hogy az anya valamiféle kitüntetett szereppel rendelkezik a családban. Társadalmi szempontból érdekes és vegyes az anyaság megítélése, hiszen egyrészt rengeteg üzenet szól arról, hogy az anyaság egyfajta felsőbbrendű állapot, amely egyenlő az odaadással és önfeláldozással, ám ennek ellenpólusa, azaz az anya hibáztatása és a gyermek pszichés egyensúlyának a meghatározójaként való definiálása is gyakran megjelenik a köztudatban. Ebből adódóan az anyaszerep is egy nehezen megélhető, rengeteg bizonytalansággal, szorongással járó állapot. Ha pedig elé kerül a „mostoha” jelző, ami korántsem tekinthető pozitívnak, az egész még kérdőjelesebben fest.

Az első asszociációk gyerekkorunk meséire alapozottan, mindenkiben a gonoszságot, az ártó szándékot hívják elő, de ha ez manapság már nem is jelenik meg erőteljesen, kevéssé tartják elfogadott családi szereplőnek a mostohaanyát. Abból a téves előítéletből adódóan pedig, hogy a válás után a férfiak kevésbé állapodnak meg, stabil kapcsolat helyett inkább flörtöket keresnek, nehezebb elfogadtatni talán azt is, hogy „apa új barátnője” nem egy futó kaland, aki pár hónap múlva eltűnik, hanem komoly szereplő „apa” életében. Egy olyan ember, akivel együtt képzeli a jövőjét.

Ha nincs még vérszerinti gyermeke a mostohaanyának, rengeteg lehet benne és a környezetében is a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy a nagyobbacska gyerekekkel hogyan alakít majd ki együttműködő, jó viszonyt. Talán olyan előítéletek is táplálhatják ezt a szorongást, melyek megkérdőjelezik, hogy valaki, aki még soha nem nevelt gyermeket, hogyan tud jól bánni a párja gyermekeivel. De miért is kellene ehhez bármiféle ilyen jellegű tapasztalat? Amikor óvodába, iskolába íratjuk a gyermekeinket, akkor sem az az első és legfontosabb szempont, hogy a pedagógusnak vannak-e otthon gyermekei. Sokszor talán nincs is erről információnk, mégis rábízzuk napi nyolc órában a gyermekünket. Természetesen nem egy és ugyanaz a két helyzet, de a szemlélet, a pozitív hozzáállás, a nyitottság, a hiteles kommunikáció sokkal fontosabbak mind a mostohaanya, mind a gyermekünk pedagógusa esetében, mint az ő korábban megélt tapasztalatai a gyermeknevelés terén.

Ha már vannak gyerekei a mostohaanyának, akkor az okozhat nehézséget számára, hogy hogyan legyen jó szülőszerepben a mozaikcsalád összes gyermekével kapcsolatban. A környezet is árgus szemekkel figyelheti, hogy vajon miképpen birkózik meg ezzel a feladattal. Gyermekkorunkból származó meseélményeink itt is téves elképzeléseket szülhetnek, hisz gyakori ezekben a történetekben az az elem, mely szerint a gonosz mostoha míg vérszerinti gyermekeivel kivételes kedvességgel bánik, addig a mostohagyermeke felé utálattal, megvetéssel viseltetik.

Nem könnyű, de nem lehetetlen megtalálni mostohaanya szerepben azt a finom egyensúlyt, amiben a vérszerinti gyermekek sem érzik úgy, hogy elveszíthetnek valamennyit a tőle kapott szeretetből és amelyben a párja gyermekei is azt élik meg, hogy ők is fontosak számára.

Ki vagyok én a párom gyerekének?

Egy mozaikcsaládban a rendszerek akkor kerülnek egyensúlyba, ha a vérszerinti szülők partnerei is szülőszerepbe kerülnek, nem kiszorítva, hanem kiegészítve a másik vérszerinti szülő szerepét. A különélő szülő mindig is a gyermek másik vérszerinti szülője marad, akinek a szerepét tiszteletben kell tartani. Viszont miért ne lehetne egy mozaikcsaládban élő – vagy akár egyszerre két mozaikcsaládban élő gyermeknek több szülője?

Gyakori, hogy a mostohaanya úgy közeledik párja gyerekeihez, hogy azt mondja: nem szeretnék az anyjuk lenni, azt szeretném, ha jó barátok lennénk. A barát azonban egyfajta cinkos, szövetséges, és ha ez így van a családban egy felnőtt és egy gyerek között, akkor felbillen az egyensúly, összekeverednek a szerepek, kaotikussá, átláthatatlanná válnak a családi szabályrendszerek.

Arról nem is beszélve, hogy ilyen felállás esetén az apa egyedül marad a gyermek nevelésében, társtalanná válik, éppen azt a támaszt veszíti el, amire a legnagyobb szüksége lenne a családi stabilitás megtartásához. A szeretetteljes, elfogadó, együttműködő kapcsolatot nem csak baráti kapcsolatban lehet megvalósítani, hanem szülő-gyermek kapcsolatban is. Sőt! Egy jól működő mozaikcsaládban elengedhetetlen, hogy olyan új szülő-gyermek kapcsolatok alakuljanak ki, melyekben jelen van a kölcsönös elfogadás.

Segítség, elvesztem a gyerekem szeretetét!

Sok elvált nő éli át a meglopottság érzés fájdalmas pillanatait akkor, amikor volt férje megállapodik egy új párkapcsolatban és párját bemutatja a gyermekének is. A fájdalom mögött gyakran az a félelem húzódik meg, hogy veszítenek ezzel gyermekük szeretetéből. Mintha ettől az ő anyaszerepük leredukálódna, mintha az új partner abból tulajdonítana el valamennyit. Az, hogy a volt házastárs mellett van egy újabb szereplő, nem jelenti azt, hogy a vérszerinti anya bármit is veszítene. Főleg a gyermek szeretetét nem.

Ha biztosak vagyunk a szülőszerepünkben és a gyermekünkkel való kapcsolat stabilitásában, akkor nem szabad, hogy féljünk attól, hogy a mostohaanya „elveszi” őt tőlünk. Ugyanúgy, ahogy egy szülő szeretheti több gyerekét, egy gyermek is szerethet több szülőt.

A gyermekünk nem attól fog minket jobban, illetve kevésbé szeretni, hogy a másik helyen kik veszik őt körül. A kapcsolatunkat sokkal inkább meghatározza az, hogy elfogadjuk-e az ő ottani életét, kapcsolódásait, legfőképpen elfogadjuk azt, hogy ott is, nélkülünk is jól érzi magát. Ha a gyerek látja rajtunk, hogy őszintén vele örülünk, amikor az ottani élményeiről mesél, ha nyitottak vagyunk, és érdeklődve hallgatjuk őt, az sokkal inkább meghatározza, hogy a későbbiekben hogyan alakul a velünk való kapcsolata. A gyerekeink felénk érzett érzéseit mi határozzuk meg, és nem az a tény, hogy a volt házastársunk új családot alapított-e vagy sem.