Mozaik a családom

Alakuló mozaikcsaládokban, főleg az első közös karácsony megszervezése előtt komoly kérdőjeleket okozhat a szülőkben az, hogy hogyan fésüljék össze az addig két egyszülős család hagyományait. Mi van akkor, ha az egyik családban a Jézuska hozza a fát és az ajándékokat, míg a másik családban a gyerekek együtt díszítik a fát a szülőkkel és ezt a szép ünnepi rituálét már megszokták, így teljesen természetes módon ragaszkodnak is hozzá? Elsőre teljesen ellentmondásosnak tűnik a két helyzet és komoly feszültségeket generálhat a szülőkben, akik szeretnék megőrizni az évek során kialakult saját hagyományaikat. Mégis ott a vágy, hogy közösen egy valódi családi karácsonyt élhessenek meg, ahol jó lenne, ha mindenki békés, nyugodt, örömteli pillanatokkal gazdagodna.

Mint ahogy mozaikcsaládban szinte minden helyzetben, főleg a szabályok, a szokások összefésülésénél vagy egybegyúrásánál itt is két fő hozzávaló szükséges ahhoz, hogy jól jöjjünk ki mindannyian a helyzetből: az egymás megértése és a rugalmasság.

De a fent vázolt helyzet nem is biztos, hogy olyan ellentmondásos, mint amilyennek tűnik. Elsőként a szülőknek kell körül járni a helyzetet, hogy kinek mi ebből a legfontosabb. Ha magunkban is megértjük, ki tudjuk mondani, és a párunkkal is meg tudjuk értetni a fő motivációkat, és azt, hogy mi az, ami miatt mindenképp szeretnénk megőrizni valamit a múltbéli hagyományainkból, könnyen rájöhetünk arra, hogy nem teljesen összeilleszthetetlen a vágyunk a másik elképzelésével. Nem egymásnak feszülni kell, és mindenképp azt keresni, hogy kinek van igaza, és ki látja jobban a dolgokat, hisz a saját valóságában mindenkinek igaza van. Nem is az a cél, hogy valaki átvigye az akaratát és mindenki ahhoz idomuljon, Sokkal lényegesebb megérteni azt, hogy vajon a másik miért látja úgy ahogy, és neki mi a fontos ebben az egészben. Ha az egyik szülőnek a gyerekekkel való közös díszítés, míg a másik szülőnek a gyerekek a csodavárásának a megőrzése a fontos, egy kis rugalmassággal és nyitottsággal teremthetünk feszültségmentes karácsonyt.

Azok a gyerekek, akik eddig is részt vettek a díszítéseben, természetesen jó, ha részt vehetnek ezután is, ne vegyük el tőlük ezt az örömöt, de ez nem jelenti azt, hogy őket hazugságra kellene kérni, hogy ne mondjanak semmit a más hagyományokból érkező gyerekeknek, akik még hisznek a Jézuskában. Egyszerűen csak mesélhetünk nekik arról, hogy, vannak gyerekek, akiknek ez egy csodavárás egy olyan mesevilág, amiben a Jézuska hozza a fát.

Egy hagyományos családban is előfordul, hogy a nagyobb gyerekek már együtt díszítenek, de a kicsinek még azt mondják, a Jézuska jön. Ettől a nagyobb gyerekek nem fognak traumatizálódni, sőt ez egyrészt lehet nekik egy pozitív érzés, hogy ők már a „nagy” szerepében vannak a családban, másrészt a kicsi csodavárásának és izgatottságának azzal ők is részesei lesznek, hogy bár tudják, hogy nem a Jézuska hozza, de a kicsinek még ezt a mesét mondják ők is. És ez nem hazugság! Ha így lenne, akkor minden olyan családban hazudik a szülő a gyerekének, aki így csinálja? Dehogy!

Amíg nem voltak gyerekeim én is azt gondoltam, nálunk nem lesz ilyen “Jézuskahozza” dolog, mert én ebben is, mint minden másban szeretnék transzparens lenni a gyerekeimmel szemben. Aztán mikor megszülettek és jöttek a Mikulások és Karácsonyok, ők tanítottak meg arra, hogy ez nem hazugság, hanem egy játék, egy csodálatos mese, aminek mi is a részesei vagyunk. És ők ezt nagyon élvezték, és mikor már rég tudták, hogy mi a helyzet, ők még akkor is nagyon ragaszkodtak a ehhez a meséhez (ma már tizenhét és tizenöt évesek és idén is közölték, hogy csengőszóra szeretnének lejönni a feldíszített fához és az ajándékokhoz, hagyjuk meg nekik még ezt a kis csodapillanatot). Szóval itt nem az a lényeg, hogy ki mit mond, hogy mi hangzik el, hogy nagyobb gyerekek elszólják-e magukat a kisebbek előtt, hanem a belső megélések. Ebben a csodában kell szülőként is hinnünk, ami belül van és nem azon görcsölni, hogy vajon gyakorlatban mindent úgy teszünk-e, ahogy megfelel az egyik vagy a másik gyerek „hitének”! 

Attól sem érdemes rettegni, hogy ha a Jézuskát váró kicsik meghallanak valamit az együtt díszítő nagyobb gyerekektől, akkor összetörik a lelkük. A gyerekek pontosan tudják, hogy mit fogadnak be és ha egy gyerek meg akarja magának őrizni a mesét, akkor azt nem is fogja beengedni, ami ennek ellentmond. Vajon azok a gyerekek, aki hisznek a Jézuskában nem látják a sok karácsonyfaárust Karácsony előtt? Dehogynem! De sokan úgy csinálnak, mintha tudomást sem vennének róla, mert nekik még kell a mesevilág. Aki meg kérdez és feszegeti és nem tágít, annak meg már nincs szüksége erre a mesére, akkor viszont már nem is kell vigyázni, hogy „jaj, el ne szóljuk magunkat”.

Bízzunk a gyermekeinkben és engedjük el az “IGY KELL”-eket! Nem attól fognak sérülni a gyerekek, hogy lelepleződik a Jézuska, vagy éppen mert a másik gyerek előtt úgy kell tenniük, mintha még ők is hinnének benne, hanem attól, ha érzik, hogy a szülők tele vannak feszültséggel. Ha hagyjuk, hogy a gyerekek a maguk természetességében és harmóniájában éljék meg a várakozást és az ünnepet, mindenféle irányítottság nélkül, akkor tud azzá válni a karácsony, amire mindannyian vágyunk: békés, örömteli, önfeledt időszakká, (mozaik)családunk varázslatos közös élményévé.